Bizony megesett, no nem a mi városunkban, hát hová is lenne a világ ha nálunk ilyes dolgok megtörténhetnének, de nem is valami távoli külországban, csak valahol itt dimbes dombos vidékünkön, tőlünk épp csak olyan messze, hogy biztos legyen nem nekünk kell szégyenkeznünk Sára miatt, illetve hát nem is Sára a szégyenleni való, hisz jólnevelt s kedves ifjú leányzó ő maga, ki a légynek sem árt, s jámborságnak s keresztényi erkölcsnek sem vagyon híján, a szégyellnivaló még csak nem is a kalap, mely bár megosztotta a kisváros ifiurainak véleményit, illetve hát mit is mondok, hisz az ifiurak a szépségnek s örömnek forrását inkább nyaktól lefele vélik megtalálni, s a kalapokat tán a meglettebb urak, bár hát ők sem, szóval ezeket a kalapokat talán egymásnak vagy méginkább egymás bosszantására teszik fejükre Éva ősanyánk utódai, no mindegy is már, hogy miért egy a lényeg, hogy ama kalap azon a borús novemberi napon Sára fejére került, nomármost persze legalább tucatnyi változatja kering a történetnek, hogy pontosan milyen körülmények között is történt volt az eset és hát nehéz dolga van annak, ki tollát az igazság téntájába mártva szeretné papírra vetni az események pontos láncolatját, talán ezért is jó, hogy téntának immáron nyoma se, inkább is a gombokat nyomogatjuk csak, hogy azok a betűk melyek szavakká összeállva s azokból jó hosszú és sűrű mondatot szövögetnek, feltűnögessenek az előttünk fénylő képernyőn s méginkább otthonra leljenek valami olyan helyen, ahol tárolni őket az örökkévalóságig reméljük, bár ilyet még senki sem látott és azt már tudjuk, hogy papír, mely büszkén hordozza az írást évszázadok óta, s méginkább márvány melybe vésett betűknek évezredek sem kottyannak meg, no olyan van, de hogy ebből mi lesz száz év múlva azt ki tudja, bár azt sem tudhatjuk lesz e száz év múlva, ily vészterhes időkben, mikor ily gyalázatos dolgok történhetnek egy ártatlannak tűnő ködös, esős őszi napon, mikor is egy dombocskák közt fekvő kisváros főterének nedvességtől csillogó kockakövein keresztültipeg az a bájos, ifjú hölgy ki a keresztségben a Sára nevet kapta, keresztültipeg és hosszú vékony ujjú kezét, melyet a csípős november csókja elől zsebébe rejtett, előhúzza s erőteljesen megmarkolva az egykori kalaposbolt rézkilincsét, azt lenyomva ajtót nyit, s a nyíló ajtó meglöki a csengettyűt ami már vagy kétszáz éve jelzi az üzletecskébe belépőket, hogy a mester vagy segédje, bár ebben a kis boltocskában ritkán esett meg, hogy segéd is lett volna, örülhetett a mester ha magának és családjának eleget kiárulhatott ezeknek a zsugori népeknek kalapjaiból, szóval...